Névtelen emberként megyek az úton. Tehetetlen léptekkel megyek egyre közelebb a távolhoz. Úgy teszem egymás után lábaimat, hogy közben már a következő lépést nézem. Mindig a következőt. S ezek a léptek szép lassan kiírnak valamit a földre. Mint apró pontok, amik értelmet akkor nyernek, ha egy vonallal összekötöd őket. Egy szót írok így le minden nap, minden lépéssel. Egy gondolatot, ami lépteimet vezeti.
Névtelenül írom le a szót. Névtelenül, mert nem ismer senki. Senki se tudja a nevemet. Nem írom alá.
Lépések nesze. Dallammá épülő neszek tánca. Tánclépésekké nemesülnek hétköznapi járásomat alkotó mozdulataim.
Letáncolom. Itt ezen a földön. Ezen az úton. Kitáncolom magamból.
Én, a névtelen ember megyek az úton. Megyek, s közben lépteimmel leírok valami fontosat a földre úgy, hogy ez alatt ezek a hitvány lépések gyönyörű mozdulatokká nemesülnek.
Nemességet nyernek a gondolattól, amit odahímeztem a cipőm hegyével az útra.
Egészen erősek ezek a vonalak, íveltek, határozottak. Nemes vonalak.
Egészen erősek ezek a vonalak, íveltek, határozottak. Nemes vonalak.
Olyan ez, mintha a lépéseimmel hatalmat kapnék. Olyasfajta hatalmat, mely nem nyilvánvaló, de annál nagyobb s mégis arcba nézően egyértelmű. Titkon fejlett ki bennem, s nem is észrevehető. Alattomos és ironikus. Értelmetlenül racionális és féktelenül őrült, zaklatott, öntudatos és fenyegetően ravasz. Nem rosszindulatú, de kéjesen hamis.
Szabályrendszeren kívüli, értelmezhetetlen algoritmus, melynek nincs meghatározható leírása vagy leíró nyelve. Fájdalmasan követhetetlen.
Hatalom ittas lépésekkel egyre közelebb valamihez, ami messze van. Egy fontos gondolattal a lábamban. Beletiporva, beledöngölve a gondolatot a földbe, sárba, hóba, aszfaltba, minden járható felületbe, ahol csak ember megfordul. Definiálva mindazt az életérzést, amit ez a kevés év adott, mindazt az életfilozófiát, amit ez a néhány év megformázott bennem. Tapasztalatok és megfigyelések által létrejövő feldolgozási folyamat termékeit. Lábammal írom a földbe. Mindet.
