Ki hitte volna, hogy meg lehet halni? S igen. Meg lehet.. Én ma délelőtt meghaltam. Pontban 11:18-kor. Igazán meghaltam, s most olyan meglepően könnyűnek érzem magam. Éretlen banánt eszek és igazán könnyű vagyok. Annyira könnyű, hogy nem adhattam reggel vért, nem érem el az ötven kilós határt. S még attól féltem, hogy tán túl alacsony a vérnyomásom, esetleg vérszegény vagyok, de odáig el sem juthattam. Szóba sem állnak velem.
De jó is volna vérszegénynek lenni!
Közben a Lovasi énekli, hogy „a mindennapi fájdalom, a mindennapi fájdalom…”. Szóval 11:18-kor. És most nem érzek semmit. Tényleg semmit. Vagy talán mégis. Lehetnék én is érzéketlen ember sok élő közt, akinek szeméből mégis könny ered. De könny úgysem ered. Sírni nem tudok régóta. Pedig hajh de jó volna..
De jó lenne vérszegénynek lenni!
Valaminek a fordulója van, abban biztos vagyok. Maradok egy helyben, nem fordulok semerre. Álmomban kinéztem a kollégium ablakán és zuhogott az eső. Sötét volt az ég. S e helyett szégyenszemre süt a nap. Szép az idő, csiripelnek a madarak, üde kék az ég. Nem szeretem a kéket. Az eget szeretem, csak a kék eget nem szeretem. Mostanában főleg. Egy nagy jégdarabot szedtem ki a mélyhűtőből. Hegyes kristályok borították be a felszínét. Csapzottan egymást kergető kristályok. De jó is volna vérszegénynek lenni…
Az a legfurcsább ebben a délelőtti halálban -miközben éretlen banánt eszek-, hogy csak a vérszegénység élesztene fel. Amolyan lebegő halál ez. Lebeg a fejem felett. Ma délelőtt 11:18 óta, amikor is végeredményben meghaltam. Milyen furcsa.. Lebeg a fejem felett olyan vérszegény-halálszerűen, aminek ellenszere maga a vérszegény lét, mindazonáltal mégiscsak meghaltam ma délelőtt.
De jó volna vérszegénynek lenni.
