Meglát az én tagbaszakadt nagy kutyám, és erőnek erejével fut felém, s attól félek, túlfut rajtam, de mint mindig, most is épp az ölembe ugrik, mintha legalábbis elbírnám háromszor akkora mivoltát. Vörös, dús bundája ragad, csupa sár, s minden létező ragadós növény, nyúlós anyag belegyógyult hosszú szőrébe. Összeugrál, nyal, fal, tép, harap, hömbölgünk fűben, hóban, sárban. Óriás barna, zöld, sárga smaragdos, jáspis árnyalatú drágakő szemeiben elveszek végérvényesen s halálosan. Ha ember volna, egészen biztosan szeplős, foltos, vörös, szőrös, szakállas, nagydarab férfiember képében hódítaná szívemet.
Koszosan, kócosan, szétdúlt toalettel fekszünk, s nézzük az eget egymás szemében. Nyálasan beleliheg az arcomba, fülembe, szemembe, orromba, nyakamba, hajamba, miközben kinyomja belőlem a szuszt. Nem vesz egészen komolyan, hiába dorgálom meg. Infantilis, játékos bolondéria.
Rá kell ilyenkor szólni, hogy "Paprikás, paprikást csinálok belőled!", ilyenkor bizony láthatóan meg-megtorpan, de nehezen fékezi ösztönös, állati, kedves, őszinte hevességét.
a fene se tud rá haragudni.
