faltól falig ér, ha fáj
könnyű ujjad szétfolyik
az ebéd hiába vár
a lábnyomod is elkopik
halántékod megreped
leterít az időfog
rád legyint, mi lepereg
elereszt, ha megfogod
a távolság aprópénz
a zsebedben úgy csörög
ujjaid közt kihullik
tátongó szívedben ücsörög
a magány-űrű csendelet
kiszakít a folyamból
a zajos világ csak eltemet
nem gyógyít a lázadból
vékony bőröd elszakad
futás a nagy semminek
nem kell, ami megmarad
hagyatékok, emlékek
fojtana meg a gúny
s a rögtönzött önismeret!
eltűntetné tán az
arcomra száradt könnyeket..
