-1-
Az első szembeötlő dolog számomra - mikor ideértem - a közintézményeken fellelhető vörös csillag volt, alatta két szárnnyal. Ijesztő látvány. Ám az éjszakát nézve ez a város él és pezseg! - mondhatom.
A sok idegen szó és felirat között is kellemesen éreztem magam köszönettel járulva barátaim, különösen egy valaki felé.
Úgy éreztem magam, mint egy Walt Disney karakter, aki egy szatirikus drámába csöppent. A katarzis élményével hagyom itt e helyet. S nagyon remélem, sokszor visszatérek még. Csodálatosan szép ez a város. Magával ragadott. Hiába. Csak Budapestre ne kéne mennem! Alkalmam volt idén nyáron több nagyobb magyar városba eljutnom, s számtalan szépsége ellenére Budapest az én szememben eltörpül mellettük. (Az én szememben csak egy emésztőgödör.) De visszacsatolnék ciril betűs városomhoz (eztán magaménak tekintem:) ).
Annyi élmény és tapasztalat zsong bennem, képtelenség volna ezt mind papírra vetni. Most, hogy indulok hazafelé s lassacskán feltűnik a magyar zászló, fellélegzem és mégis úgy húz vissza a szívem. Jó volt itt lenni.
Most viszont új kalandok várnak rám, egy sokkal fontosabb - életem menetét tekintve. S e kaland olyan helyen játszódik, mit úgy hívok: otthon.
-2-
Dagadt, pökhendi (számomra érthetetlen szavakat hadaró) alak, szemében leplezetlen, megrögzött viszolygás.
Mit mond? - nem érdekelt és nem is volt fontos.
Fennállt valami furcsa és végzetes ellenállás szeme fényének közönye és mesterkélt mosolyra feszülő szája körüli izmai között, melyet a tudat okozott, hogy magyar vagyok.
Úgy tekintek rá, mint gyermekkoromban az erdő mellett fekvő döglött, de rokonszenves állatokra; undorral és félelemmel vegyített érdeklődő csodálattal.
