latolgatás

egy festékszagú mozdulattal
mondatba hurkoltam az eget
felhőt bújtattam a szavakba
ahogy kezemet húzta az ecset

a kék lében úszó nyestszőr
mint egy farönk a tó vizén
tutajommá tettem a csöndes
rezgéstelen lé felszínén

így úsztam én a felhő lelkén
mely papíromon kelt életre
hernyóból vált lepkévé
messzi égi utakra teremve

rönkön feküdve borultam fel
belefulladtam az oldott kékbe
felkentem volna magamat a lapra
de az élet feltűzött az ecsetvégre

vasaló alatt ropogott
a szennyes kabát
fekete füsttel
égette bele magát
a vasaló talpa
ércesen úszott
bele az anyagba
fémes kék gombok
gurultak lábam közé
egyikre ráléptem
ne lássam többé
tág pupillámban
kihólyagosodott
vörösen fájó
ujjakat kapok
s a kék gombok
mint apró szilánkok
belémsajdult
ólomgondolatok
gőzölgő
higanyos vérem
párát lehel
a tükörképen
úgy vakít,
hogy megvakulok
és a fénybe
szmájlit rajzolok
 

jó volna névtelenné válni
kavicsokat tóba dobálni
letűnt árnyakat idézni
a holnaptól sose félni
hűs avarba lépni
citromfüvet tépni
piros bogyókat szedni
azokat arcomra kenni
ázott barackot enni
fejemet kőre tenni
vadakat kergetni
vadaktól rettegni
fenyőgyantától ragadni
nyers húsba harapni
sodró patakban fürdeni
csigaházat gyűjteni
virágmezőre ülni
levélnyommá kövülni

életszag álompók
naptárak rádió
üvegpalack kalap
házak híd alatt
templomtorony
hitem morzsolom
árnyjáték hóesés
tömegsír késfenés
halál délután
kocsma udvarán
ketyegő semmi
máshova menni
barack csakra
levél a napra
sajtos alma
kaptár szoknya
szakadt lapok
múló kínpadok
ólomból katona
fémek harcosa
italba menta
dobszerda
kristálygömb
kabátgomb
valaki átoson
most a városon
hangtalan ének
higgy a mesének
bohócok orra
ússz a porba
találj kincset
ásd el mindet
felhők habja
egek rabja
füstmezők fénye
tengerek mélye
unalom undor
családi nagytor
langyos színek
születő rímek
seholnincs falvak
fejjel a falnak
 

az éjszaka útjára ülve
ülhetsz csak tűrve
fájdalom szülte
indulattá kövülve

szálló hajamon a szándék
vetülete talpamon árnyék
lábamnak dísze lehetett
azt a jólismert kék eret
övezte be bokám felett
mint fehér vásznat fekete keret

andalgó merénylő a képzelet
átfúj rajtam fagyot, szelet
s a hullámtestű izgalom
felszaladt a bal karomon
fülembe búgott bókokat
mosolyba zárva csókomat

szádban szuszog az idő
a körhintán szédülő
tekintetem kíséri
lélegzetvételedet
pilláid felém küldenek
apró morzejeleket
álmaid kódjai ezek
lomha áramütések
idegpályáidon kóbor szikra
határokat döntöget
kódfejtők rejtett titkai:
arcod kisimult gondjai
barázdákba titkolt sejtek
megőrzik minden terhed
elernyedt izmaid felett
a bőröd majd én leszek

elhanyagolt utcákon borultam a földre
sáros szilánkok fúródtak a térdembe
felkapaszkodtam egy villanyoszlopra
de a térdem ólomként húzott az útra
levegőt nehezen, az életet könnyen vettem
leroskadtam a kiégett utcai lámpa tövében
szememben mocskos fekete gyárkémények
a sötétszürke felhőkre füstöt leheltek
szakadt ruhák és penészes rongyok között
egy patkánycsalád serényen költözött
be új otthonába: egy nyirkos cipősdobozba
az ég fekete sós könnye hullt az arcomra
utoljára néztem rátok szennyes habok
örökké tartó könnyű ábrándba zuhanok
mint mély seb, úgy szakad fel a lelkem
mint kő, úgy zuhan le minden terhem
érzem már, hogy könnyebb vagyok
lenézek, én vagyok a járdán fekvő halott

ősködök sűrűsödnek körém
ezer esztendők terhe nyom
hogy juthatnék az ég fölé
ahol az idő nem hatalom

didergő órában fázom
s reszketve átélem
hogy feszül a fájdalom
nyakam ütőerében
 

képtelen keretben feszül
dereng a függönyön keresztül
álmos-kócos lány vagyok
reggeli fény, hunyorítok
gyönyörűt ébren álmodok
apró fehér bárányok
nyújtóznak a legelőn
otthont ad a lepedőm
kis bárányok tipegnek
ugrálnak és nevetnek
bohókás szép reggelem
ágyból kelni képtelen
függöny énem táncra kél
kisbárányok adta cél
 

ködben dacol az indulattól párás alkonymagas cseresznyefa
zömök törzsén feszülnek kérges erei, s a hangyasávok miatt
egészen olyan, mintha igazi vér folyna az erekben
s talán igazi is..

sápadtbarna ágai remegve intenek hódulatukat jelezve
s a törzs büszkén, délcegen viseli a koronát,
mint patájával dobbantó szarvasbika az agancsot

elmélázva csendes-ültem egy kilépő gyökérre
s a mélapillanatok édessé erjedve forrtak

az örökkévalóság sem volna elég
megízlelni..



 

mint gumilabdák, úgy pattognak szemeim mögött a szavak..
 

egy óriásnagy szappanbuborék
ennyi kéne csak nekünk
bent mi ketten
édes álom...
s így írnánk táncba
a szerelmet
az örökkévalóság ünnepén

fotó: bozsó márton

bolyongás

bolyongó mezőkön járva
arcom fényesíti a pára

pillámon ül a szédület
újra felhőket képzelek

égszínkék hátterek futnak össze
s türkizként folynak az ölembe

tenyerem az égre néz.
hallom a zöld színét
hallom az életet
hallom, mit nem lehet
hallom a hangodat
s nem látom arcodat

nem látom azt a csillagot
mely tekintetedben ragyog

"egy magányos ődöngő vagyok, akinek minden kincse egy a lelkében elzárt amulett.
a te arcoddal.."

szörnyen bánom, de be kell valljam nem tudom kitől származik az idézet. kerestem, próbáltam utánajárni, de nem találtam.
azt tudom, hogy otthon van a könyv, amiben olvastam. így elébb vagy utóbb megtalálom.
addig is kérlek nézzétek ezt el nekem.

kimondatlan szavak

áhítattal néztelek
de elfordítottam fejem

s jöttek helyek, idők, képzetek..
kihűlt a pára s árnyékot vetett

néztem körvonalát
csendesült színek a fejemben

megesküdtem és elhajítottam mindenem
tétovázva lengtek a szelek

körbefogtak az illatok
de már elmúlt, elhagyott

rajzötlet: szántó piroska

hallatva

rímek nélküli életemen
kihúnyt lángok pislákolnak
ormótlan vágyak küszködnek
és ordítva tombol a csend bennem