latolgatás

holnapra vajon hol lakok?
tán egy ketrecben meghalok

 téged még utálni is jó volna

beteges láttamot köp az ég a hegy tövébe
ahol belemászik lábával a vízbe
tőle balra betonkockák gurulnak
neki a kis piros vonatnak
az utasok kihullnak a zöldre
vagy a sárga repce földre
apró vérfolt a tájban csábít
minden vérfolyást kiszámít
percre tudja mikor sikítson
éleset pengevágó forró hangon
csúnya házak ágyneműjébe foly
virágmintára pecsétet nyom
dagadt gyerekek kenik szét
a fehér falon mosolyogva, nézd
 

arcomon vajúdó fénynyalábok
sistergése hallik át
vékony bőröm pórusán
belső fülem hetedik dimenzióban
kifejti héjából elfolyóban
lecsorduló forróngó lázam
minden fojtogató baját
miként hal meg az arcomon
minden nap egy újabb talány

borzongó lábak morzejelbe állnak
térdkalácsból a porcok kiugrálnak
kiábrándult izületem hajlása
könnyű csontok összekoccanása

nehéz inak nyakamra tapadnak
piócaként vért szívnak
fuldokló álmaim elvéreznek
vörös foltok fémjeleznek


 

"tudsz-e már egyedül aludni
szemhéjad ránca közt
az ismétlődő örökös sötétet figyelve
mint a szél pörgette szöszt?
tudsz-e odabúvockodó lábak nélkül
magadban melegedni
mikor a paplan súlya jelzi
életed értelmét, hogy ennyi?

tudsz-e kihűlt szobádban homorítva
a fel nem kelő csillagokba nézni
magadba ejtve mint a csecsemő
s elhagyatva mint kiterített férfi

eszed lejár, homlokod vízköves
szobád falát ujjal se tudod érni
tombol a nyár, a nyárnak vége lesz
s a nyárözönben telt szájjal nevetsz
hogy fogaidat a nap fénye éri,
mint szádba ömlő meleg sárga szesz

mert akkor végleges"

nem, nem, nem, nemnemnemnemnemnemnemnemnem! nem. nem. nem. nem. nem-nem. neeeem. nem-nem-nem. nemnem. nem.

"gyere, nyomd a számba a melled
mondd, hogy felejtsek
babráld a hajam
tegyél le az ágyba"

Meglát az én tagbaszakadt nagy kutyám, és erőnek erejével fut felém, s attól félek, túlfut rajtam, de mint mindig, most is épp az ölembe ugrik, mintha legalábbis elbírnám háromszor akkora mivoltát. Vörös, dús bundája ragad, csupa sár, s minden létező ragadós növény, nyúlós anyag belegyógyult hosszú szőrébe. Összeugrál, nyal, fal, tép, harap, hömbölgünk fűben, hóban, sárban. Óriás barna, zöld, sárga smaragdos, jáspis árnyalatú drágakő szemeiben elveszek végérvényesen s halálosan. Ha ember volna, egészen biztosan szeplős, foltos, vörös, szőrös, szakállas, nagydarab férfiember képében hódítaná szívemet.

Koszosan, kócosan, szétdúlt toalettel fekszünk, s nézzük az eget egymás szemében. Nyálasan beleliheg az arcomba, fülembe, szemembe, orromba, nyakamba, hajamba, miközben kinyomja belőlem a szuszt. Nem vesz egészen komolyan, hiába dorgálom meg. Infantilis, játékos bolondéria.

Rá kell ilyenkor szólni, hogy "Paprikás, paprikást csinálok belőled!", ilyenkor bizony láthatóan meg-megtorpan, de nehezen fékezi ösztönös, állati, kedves, őszinte hevességét.

a fene se tud rá haragudni.

Ki hitte volna, hogy meg lehet halni? S igen. Meg lehet.. Én ma délelőtt meghaltam. Pontban 11:18-kor. Igazán meghaltam, s most olyan meglepően könnyűnek érzem magam. Éretlen banánt eszek és igazán könnyű vagyok. Annyira könnyű, hogy nem adhattam reggel vért, nem érem el az ötven kilós határt. S még attól féltem, hogy tán túl alacsony a vérnyomásom, esetleg vérszegény vagyok, de odáig el sem juthattam. Szóba sem állnak velem. 
De jó is volna vérszegénynek lenni!

Közben a Lovasi énekli, hogy „a mindennapi fájdalom, a mindennapi fájdalom…”. Szóval 11:18-kor. És most nem érzek semmit. Tényleg semmit. Vagy talán mégis. Lehetnék én is érzéketlen ember sok élő közt, akinek szeméből mégis könny ered. De könny úgysem ered. Sírni nem tudok régóta. Pedig hajh de jó volna..
De jó lenne vérszegénynek lenni!

Valaminek a fordulója van, abban biztos vagyok. Maradok egy helyben, nem fordulok semerre. Álmomban kinéztem a kollégium ablakán és zuhogott az eső. Sötét volt az ég. S e helyett szégyenszemre süt a nap. Szép az idő, csiripelnek a madarak, üde kék az ég. Nem szeretem a kéket. Az eget szeretem, csak a kék eget nem szeretem. Mostanában főleg. Egy nagy jégdarabot szedtem ki a mélyhűtőből. Hegyes kristályok borították be a felszínét. Csapzottan egymást kergető kristályok. De jó is volna vérszegénynek lenni…

Az a legfurcsább ebben a délelőtti halálban -miközben éretlen banánt eszek-, hogy csak a vérszegénység élesztene fel. Amolyan lebegő halál ez. Lebeg a fejem felett. Ma délelőtt 11:18 óta, amikor is végeredményben meghaltam. Milyen furcsa.. Lebeg a fejem felett olyan vérszegény-halálszerűen, aminek ellenszere maga a vérszegény lét, mindazonáltal mégiscsak meghaltam ma délelőtt.

De jó volna vérszegénynek lenni.

pont beleillett a tenyerembe, mintha csak arra rendeltetett volna, hogy egyszer a kezemben tartsam s rácsodálkozzam a természet gyönyörűségére. egy kis élet a kezemben. nyugodt volt, nem ficánkolt. érezte, hogy közös sorsunk teljesül. akár egy szertartás, olyan volt. igazán. 

.

az erekkel beszőtt gondolat-fal
négy vonalat feszít maga köré,
égig érő súlyos boltozatként
emelkedik a korlátolt világ fölé.

apró gömböket gurítok végig
az oltalom vágyódó útjain,
s hídként feszülök ki
magamra véve a világ gondjait.

homlokod erős íve alatt
megbúvó szemöldök völgyébe rejtve,
mint zárókő a boltozat csúcsán
lényegét rég elfelejtve.

ott kerekedik nyilvánvalóvá
a nap sárgára festett fénye,
magába foglalva mindazt,
amit ígérni tudnék érte.
 

úgy kell a szó, mint falat kenyér
s koldulom szavad
úgy add nekem sóhajod
hogy ne várjak többé holnapot.
csak örök aznapot reméljek s csapj combomra,
mint játékos gyerek.
s a tavaszi fáradtságom alól kilógó
szóvégeket csípjük le mind
almapiros szavaim csendéletében nem kellenek
képzők, jelek, ragok.
tőszavaim értelmezett másvilága
parlagon hagyott föld, várva az új tavaszt.

a délelőtt ölébe ültem
az égen semmi sem ragyog
sötétség köde körülöttem
örök menekülő vagyok

folyton útra kelek
ugyanabból az ágyból
számban gyógyszer lebeg
félve a fájdalomtól

szememmel a világba lyukat fúrtam
de az arcokat kerüli
az idegen, kinek bőrébe bújtam
a forró világot is megüli

kitalált ember vagyok
kitervelt a holnapom
eljátszok minden hétköznapot
magamba zárom a tegnapot

egy langyos tavaszi délután
bajszos férfiak kitaláltak
jóllakottan ebéd után
fejembe eszméket fabrikáltak

ráncos kezükből víz fakadt
oltották szomját a tudásnak
piros pozsgás arcuk alatt
nekifutottam a világnak

játéka vagyok az uraknak
zsinóron rángó hajas baba
ujjal rám mutatnak
szórakozásuk díszmadara

szavaid tengersója
fürdővizembe szórva
pórusaimba oldódva
pezsegve válaszolna
fel nem tett kérdésre
reflektálva egy érzésre

a víz alá buknék
szappant nyelnék
bugyborékolnék
s szó-buborékként
tükörre tapadna
a minden. maradna
szappan ízű hétfő
párásan izzó légcső
neszek alagútja
vizek forráskútja
torlaszvízben ázó
habokban pompázó
lábaim vonalán
harisnya talán
kacéros csipke
a két oldalán
lefolyna az este
nem múlik el egy se
csobogás nélkül
derekam övéül
szolgáló szíj
szappanos híd
mosdókagyló felett
hangutánzó tünet
csapok arzenálja
játszva játssza
vizes betegségem
fojtó veszettségen
haraptalan kutyák
vicsorgó dalát
 

torkom szorul
inam feszül
bőröm kemény
színe fehér
fogd nyakamat
forró harmat
verejték
szédülés
káprázatos
fénypontok
vérnyomás le
szemek fel
forró ideg
ráz a hideg
kemény szavak
földhöz tartanak
levegőm elfogy
megfulladok
sötétség fölém
árnyak elém
kőből szobor
arca komor
nehéz érzés
üres nézés
szál száz szó
a hang szálló
s szakad fájón
a hangszál, ó
betű se marad
elporlanak
minek gondolat
ha oly ingatag
fagyos szavak
dermedt kacat
fanyar ízek
csúnya díszek
degradáló élet
dallamtalan ének
fülfájó
intonáció
fuldokló
megalkuvó

adod az erőt
tudod a jövőt
féled a múltat

alma vagyok
fejedre hullok
félem a múltad

húz az erő
a lentről jövő
fejedre hullok

ihletet adok
fejedre hullok
csillagot vonzok

múltamat féltem
leestem megértem
férfit kerestem

fejedre hullok
súgok egy titkot
fejedre estem

vonzom a földet
vagy az vonz engem
fejedre hullok

tágra nyílt a szemem: ugyanaz a pupilla
rá-rácsukódik egy feketébb szempilla
tükrében ugyanaz a szivárvány dereng
ugyanaz a kék szín keverve leng
most is ugyanúgy nézek rád
ugyanúgy, mint az elején
szemem félve vár
hogy miként nézel majd felém
a tekinteted súg
most is ugyanúgy
a szavaid fülemnek szólnak
a szemed azt mondja:
szeretlek te drága

váltakozom, mint az évszakok
időről időre más vagyok
levelem hullatom
növesztem új lombom
fagyosan rezgő ágaim
homokban futó lábaim
vad vagyok
vagy igát húzó barom
ostoba állat
miben magot vet az alázat
passzív dühöngő
korlátokat nem tűrő
lángban égő szellem
bőrömet szétfeszítő jellem
kapkodó tűzvész
halk csenevész
indulattal kelő
behódolt figyelő
kaotikus elme
nincsen kegyelme
lázadó vérrel
alázkodó érvvel
regnáló tudat
mérleg az akarat
önismerő vád:
elfogyó korlát
világot szemlélő
önmagát csak kísérő
egy tomboló ember
hasztalan önfegyelme

 

megfonnyadt az idő a zsebemben
a nadrágot ledobom az ágyra
az ablakhoz lépek
combomon libabőr
leülök a székre
a lámpát fel
toll a kezembe
papír elő
írás, rajz
dilemma
asztalszélre

nyikorog a fapadló a talpam alatt
ujjam végigfut a naptáron
nehéz az alku
nehéz az idő
kedvetlen képek a falon
kabát lóg a fogason
odakint szürkül

felborult cd állvány
kibújtak a feliratok
fekete filccel
otthagyom

a falról rámtekintő ráncos néni
leint, hogy menjek utána
behúnyom a szemem
megyek
bölcs szemei vezetnek

fekete kabátos férfiak között
követem őt
megállunk
kinyitom a szemem
megfonnyadt a keze a zsebében

jövőképem felkockázottan hever a polcon
percei elcsúsznak folyós szavaimon
álnok fénnyel hasított a homályba
beléfeszülten vált lágyból durvába
káoszból kifektetett képzelt románc
vibrált kusza rezonált felejtésnyi tánc
egy este angol keringő szép ruhában
de sportcipőben már esetlen utánzat
hiába lendít a mozdulat heve
ha a lépésnek nincs fényes tere
sötétben csak botladozó önkívület
lehajtott fejű kínos leplezet
tán frázisként ható erőltetett menet
mit szavaimmal összerendezgetek
nincsen felrémlett emlékezet
nincsenek kínzott elméletek
folyós szavaimon jövőm percei csúsznak
felkockázott hasábok a polcról elbúcsúznak